19. rész

Mikor visszajött, és befeküdt mellém éreztem, hogy még mindig feszült. Nem tudtam, hogy mi lenne a legjobb döntés, ha beszélnénk róla vagy, ha nem. Az előbbit választottam. Odabújtam mellé, s megsimogattam az arcát.
- Minden rendben van?
- Igen, vagyis nem… semmi sincsen rendben.
- Tudok valamiben segíteni?
- Itt vagy velem. Ennél többet nem is kívánhatnék.
Szorosan átölelt, szinte már fájt, de nem szóltam. Tudtam, most erre van szüksége. A fejét a nyakhajlatomhoz tette, és mély levegőket vett. Egy idő után a szorítás enyhült, de még mindig egymáshoz simulva feküdtünk. Egyszer csak rám nézett, majd megszólalt.
- Nem szeretek Anyával veszekedni. Annyira rossz érzés. Nagyon szeretem Őt, ilyenkor mindig lelkiismeret furdalásom van.
- Tudod mi emberek mindig azokat az embereket bántjuk, akiket a legjobban szeretünk. Hidd el Ő is szeret, nem haragszik rád… Akarsz beszélgetni róla? – az oldalamat persze már megint fúrta a kíváncsiság.
- Nem tudom. Nem akarlak terhelni a gondjaimmal, hisz neked is van belőle éppen elég.
- Jó rendben, ahogy szeretnéd. – kicsit csalódott voltam, de látszott rajta, hogy nem akar beszélgetni. – Tévézzünk vagy inkább aludnál?
- Inkább az alvás. Fáradt vagyok.
- Oké. – felkeltem, lekapcsoltam a készüléket. Visszabújtam az ágyba, és Sebi odahúzott magához.
- Jó éjt drága. Szép álmokat! – s kaptam tőle egy forró csókot.
- Jó éjt Sebi! – nem sokkal később elnyomott az álom.
Az éjszaka közepén felébredtem, s a kezemmel Sebit kerestem, de az ágy üres volt. Körülnéztem az egész lakosztályban, nem volt sehol. Megkerestem a telefonomat, hogy felhívom, de rájöttem, hogy nem cseréltünk számot. Félelem fogott el, hogy merre lehet. Lementem a portára, hátha tudnak mondani valamit. Ott egy nagyon segítőkész úriember volt, s elmondta, hogy pár órája hagyta el a hotelt egyedül, és üzenetet nem hagyott. Pánikba estem. Hol lehet???