20. rész

Már több mint két órája róttam a köröket a nappali közepén, s gondolkodtam. Sok lehetőséget vettem számba, de mindegyiket elvetettem valami miatt. Gondoltam, hogy felhívom Tracyt. Azzal mit érek el? Az éjszaka közepén keltsem fel? Arra is jutottam, hogy elindulok én megkeresni, de Londonba, egy ekkora városba? Azt se tudom, merre induljak el? Így maradtam annál, hogy várok, de ez már kezd nagyon megőrjíteni.
Mi van akkor, ha megunt már, és ezzel akarja a tudomásomra hozni, hogy tűnjek el az életéből??? Erre még gondolni sem akartam, mert így is potyognak a könnyeim, de erre a gondolatra, már inkább sírok.
Istenem, csak add, hogy ne történjen vele semmi, ne legyen baja. Neki ott a családja, akik szeretik, és… és… talán én is. Istenem, miért ilyen keserves ez a várakozás!!!
Mikor már azt hittem minden veszve van, nyílt az ajtó, és Sebi lépett be rajta. Felpattantam a kanapéról, és a karjaiba vetettem magam, s keserves zokogásba kezdtem. Szegénykém nem értett semmit sem.
- Liz! Istenem, mi történt? Mi a baj drága? Hogy-hogy ilyenkor fent vagy? Miért sírsz? - csak úgy záporoztak felém a kérdései. Képtelen voltam a válaszadásra, felnéztem rá, és megcsókoltam. Forrón és szenvedélyesen. Utána alig bírt megszólalni. - Húú, még ilyen fogadtatásban sem volt soha részem, de elmeséled mi a baj?
- Eltűntél. Felébredtem, és nem találtalak. Fel akartalak hívni, de rájöttem, hogy nem cseréltünk számot. Majd lementem a portára, és ott mondták, hogy pár órája elmentél. Azt hittem valami bajod esett.
- Itt vagyok, nincs semmi bajom, csak egy kicsit ki kellett, hogy szellőztessem a fejemet. Azt hittem visszaérek, amíg alszol. Ne haragudj rám…
- Legalább egy cetlit hagyhattál volna… - nem mertem megkérdezni azt, ami a legjobban nyomasztott.
- Ígértem ilyen többet nem fordul elő, de látom, aggaszt valami – hát észrevette – mond el… kérlek drága…
- Tudod az is megfordult a fejemben, hogy így akarod velem tudatni, hogy lépjek le az életedből…
- Ilyet még viccből se mondjál nekem. Nem mész sehova, itt van a helyed mellettem. – dühös volt rám az előbbiért – Liz, tudom, hogy még nem mondtam el neked, hisz nem olyan régóta ismerjük egymást, de amikor megláttalak a fogadáson, én teljesen a bűvkörödbe kerültem. Képtelen voltam más nőre nézni férfi szemmel. Gyönyörű, okos, vicces nő vagy, aki nem ugrik egyszerre egy férfi ágyába, csak azért, hogy hírnevet szerezzen magának. Tudod, manapság nagyon ritka az ilyesmi. Én féltem. Féltem, ha közeledek feléd, akkor sérülni fogok, és azt nem akartam. Kimi, Henii, Tommi és Sarah hetekig nyüstöltek, hogy látogassalak meg, mert szinte mindig rólad meséltem nekik, és már az agyukra mentem. Anyukám is észrevette a változást, de neki, nem meséltem rólad, mert ismerem az álláspontját. Ő azt mondta volna, hogy harcoljak! Henii és Sarah a héten szinte minden nap hívtak, hisz tudták, hogy el kell jönnöm a gyárba beszélni Christiannal és ez egy jó alkalmon, hogy lássalak, és beszélgessünk. Majd ki ugrottam a bőrömből, mikor megláttalak az irodában. Amikor elmeséltétek, hogy egy kollégátok kitalálta, hogy mi együtt járunk, mindazt humorosnak találtam. De amikor a lányok kitértek arra is, hogy téged mindig bánt, már nagyon ideges lettem, s ahogy neked esett a szembesítéskor legszívesebben nem néztem volna, hogy nő, kitekertem volna a nyakát. Még soha nem éreztem ilyesmit, ekkora haragot, még engem is meglepett. Láttam rajtad, hogy nem sok választ el a kiborulástól, azért hoztalak el. Boldog voltam, hogy velem jöttél, ugyanakkor rettentően tehetetlennek éreztem magam. Mikor ott zokogtál mellettem az autóban, nem bírtam tovább, muszáj volt, hogy megvigasztalhassalak, de ugyanakkor örültem, hogy a karomban tudhattalak. Fájt a szívem érted. S mikor itt a hotelban elcsattant az első csókunk, tudtam, hogy menthetetlenül beléd szerettem. Tudom, most azt mondod, hogy pár nap ismertség után, hogy merem kijelenteni azt, hogy szeretlek? De én tényleg így érzem. Szerelmes vagyok beléd! Liz, drága kérlek mondj valamit…
Ott álltam vele szemben, s alig hittem el, amit hallok. Kimondta SZERET!!! Nem tudtam kinyögni egy szót sem, csak álltam ott, mint egy kőszobor, és szerintem ezt értette félre…
- Jó, rendben… értem… - nagyon elkeserdett volt a hangja, s elindult be a hálóba. Mit akit megcsíptek tértem magamhoz, és futottam utána.
- Sebi… én…
- Nem kell mondanod semmit Liz… értem én…
- Nem értesz te semmit! – dörrentem rá – Én azért nem válaszoltam, mert nem érzek irántad semmit, hanem mert alig hittem el a szavaidat. – láthatóan meglepődött – Amikor a fogadáson találkoztunk, alig tudtam pár szót kinyögni, mert nem akartam elhinni, hogy egy ilyen vonzó férfi, mint te – itt elpirult – egyátalán rám néz, hogy észrevesz. – itt láthatóan mondani akart valamit, de én az ujjamat a szájára téve csendre intettem. Kaptam rá egy puszit. – Kérlek, had fejezzem be, mert nem biztos, hogy lesz rá még egyszer bátorságom. Tudod egészen Carollal való találkozásodig az egész olyan, volt nekem, mint egy álom. A függöny mögötti titkos percek, és az a tánc, hihetetlen volt! De jött a rideg valóság, s mikor láttalak titeket együtt elmenni – itt egy könnycsepp gördült le az arcomon az emlék hatására, de Sebi letörölte – azt hittem mindez csak egy szép álom volt. Másnap és az elkövetkezendő hetekben, semmi mást nem hallottam, mint Carolt áradozni rólad. És piszkosul féltékeny voltam! Talán még magam elől is rejtegettem volna, ha megtehetem, de persze a lányok átláttak rajtam, és próbáltak vigasztalni, kisebb, nagyobb sikerrel, és azt hittem túl vagyok rajtad. Aztán pénteken, mikor megjelentél az asztalomnál, jöttem rá, hogy ámítottam magam. Alig hittem a füleimnek, amikor azt mondtad, Carol hazudott. Szárnyaltam a boldogságtól. Azonban hamar újra a földön találtam magam, mikor nekem esett. Fájt, borzasztóan fájt. De rájöttem, vagyis rádöbbentettél, hogy vannak fontosabb emberek is az életemben, mint Carol. Senki mással nem éreztem volna magam annyira biztonságban, mint veled. Rájöttem, hiába is próbálok menekülni előle a tény akkor is tény lesz. Szeretlek! Szerelmes vagyok beléd Sebastian Vettel!