38. rész

Nem értette, hogy az előbb még dühös voltam, most meg sírok. Habár, én sem értettem önmagamat.
- Ne mond ezt… szeretlek… ha nem akarod, hogy segítsek, akkor nem teszem, csak ne veszekedjünk… kérlek… - nézett rám könyörgően.
Még mindig pityeregtem, s rájöttem igazuk volt a lányoknak, nagyon megbántottam. A szeméből a törődésen, és az aggódáson kívül, fájdalom csillogott. Szégyelltem magam, mert úgy viselkedtem, mint egy hisztis liba.
- Ne haragudj rám, kérlek… úgy viselkedtem, mint egy hisztis liba… én nem akartalak megbántani… te vagy a legfontosabb ember az életemben… Meg tudsz nekem bocsátani? – félve néztem rá, mert őszintén féltem a válaszától is.
- Tudod Liz, nem értelek. Én segíteni akarok neked, te meg… nem értem az előbbi dühkitörésedet… ha nem akarod az állást, nem kell… csak Christian egyből engem hívott, mikor kiderült, hogy Veronica terhes, és mondta, hogy kérdezzelek meg, elvállalnád-e, hogy az asszisztense legyél…
- Tudod Sebi, én senkire sem támaszkodhattam eddigi életem során. Meg kellett tanulnom megállni a lábamon… még nagyon furcsa az, hogy van valaki, aki mellettem van, és segít nekem…
- Liz, én itt vagyok, és a párod vagyok. Nem akartalak megbántani, de azt hittem örülni fogsz, hogy együtt lehetünk. Én sokat gondolkodtam, és nyugalmunk csak itt lenne. Christiannak, meg igazából futamhétvégén lenne nagy szüksége rád. Én azt hittem örülni fogsz, de már nem vagyok semmiben sem biztos. Szeretném tudni, hogy te mit akarsz? Vagy akkor ennyi? Vége a szünetnek, és mindenki megy a saját dolgára? Azt szeretnéd, hogy vége legyen? – fájdalmas volt a tekintete, s szerintem az enyém is. A kezei már nem simogatták az arcomat.
- Nem Sebi… egyátalán nem akarom, hogy vége legyen… Szeretlek teljes szívemből… meg kell tanulnom, hogy már nem vagyok egyedül ebben a nagyvilágban… Nem tudnék nélküled élni… már nem menne… - a könnyeim újra utat törtek maguknak, de a kezeivel már nem törölte le őket. A szemeivel a szőnyeget fixírozta, s nem nézett rám. Tudtam, hogy megbántottam, nagyon.
- Akkor, mit mondjak Christiannak? – nézett rám, de nem ért hozzám. A szemeiben csak fájdalom volt… más nem… sírni tudtam volna tőle…
- Elvállalom… - hangozott a halk válaszom.
- Miattam nem kell… majd lesz valahogy… - nézett az ablak fele lemondóan.
- Szeretném, persze csak, ha még te is akarod… - nem tudtam megállítani a könnyeimet. Úgy tűnt nem vesz tudomást róluk…
- Teljesen mindegy, hogy én mit akarok… - még mindig nem nézett rám.
- De Sebi…
- Lemegyek a többiekhez. – felkelt a szőnyegről, s kiment. Otthagyott egyedül a szobában a gondolataimmal. Abban pillanatban visszhangoztak az agyamban Sarah szavai: „Liz… ne engedd, hogy a büszkeséged vezessen, mert az nem vezet semmi jóra…” Milyen igaza volt…