43. rész

Az éjszaka közepén ébredtem fel, valahogy nem tudtam visszaaludni. Mellettem Sebi az igazak álmát aludta édesen. Megsimogattam az arcát, mire egy apró mosolyra húzta a száját. Olyan hamar elment ez a négy hét. Olyan volt, mint egy pillanat. Egy csodálatos rózsaszín felhő. Nem hittem volna, hogy ennyire felemelő érzés, ha az ember igazán szerelemes, s ha ezt az érzést még viszonozzák is… annál nincs csodálatosabb.
Lementem a konyhába inni valamit, hátha elálmosodom. Őszintén megvallva, tartottam a holnapi naptól. Négy hete jöttem el az irodából… jöttem el? Inkább Sebi cipelt ki onnan.
Félek a holnaptól. Szembe kell néznek Carollal, és a vádaskodásaival. Gondolom, majd nekiállnak rólunk pletykálni, azokkal a vipera barátnőivel együtt. Nem tudom a többi munkatársam most mit gondol rólam. Minden bizonnyal már tudják azt, hogy együtt vagyunk Sebivel, de azt is, hogy én holnaptól Christian Horner asszisztense leszek? Vajon nem fogják úgy gondolni, hogy azért jöttem össze Sebivel, hogy előrébb jussak a ranglétrán? Nem fognak utálni, amiért el sem köszönve hagytam ott őket?
Igazából a lelkem mélyén tudtam, hogy nem is igazán a munkatársaimtól tartok, hanem Caroltól. Akire eddig kivetette a hálóját, azt mindig megszerezte magának. Mi van, ha valamilyen úton-módon sikerül neki Sebi becserkészése is? Ha addig ügyeskedik, míg valahogy eléri a célját? Ha így lenne, azt nem élném túl. Nem tudok mást magam mellett elképzelni csak őt. S vele egy családot. Tudom korai még erről, akár csak szót ejteni is, de akkor is így gondolom, s tudom ő is. Neki lehetett volna már egy babája… feltéve, ha Hanna igazat mondott. Úgy gondolom nem, hazudott, hogy Sebinek még jobban fájjon. Carol és Hanna igazán jól megértenék egymást, tuti nagy barátnők lennének... Egyetlenegy dologban nem tudnának megegyezni, hogy kié legyen Sebi… Mindegyik túlságosan akarná őt, s azt a hírnevet és gazdagságot, ami ezzel jár…
Fáradtan ültem le az egyik konyhai székre. Tudtam, hogy túlságosan túlkomplikálom a dolgokat, nem kellene mindene ennyit agyalnom, főképp ezen a két nőszemélyen nem. Bíznom kell Sebiben és a szerelmünkben, amely elég nagy ahhoz, hogy bármit átvészeljünk ketten. Igen… és itt a fő hangsúly a ketten szócskán van. Mindig mondogatom magamban, hogy nem szabad elfeledkezem arról, hogy nem vagyok egyedül. Tudom, hogy rá bármikor számíthatok, s ha kell, megvéd az ilyen Carol féléktől is. De rá kell döbbennem arra, hogy nekem kellene ezt az egészet elrendezni vele, egyszer és mindenkorra. Nem számíthatok, majd mindig valakire, hogy megvéd… Lépteket hallok lefele haladni a lépcsőn. Azt hiszem, hiányzom valakinek. Egy eléggé álmos fejű Sebi jelent meg az ajtóban.
- Miért nem vagy ágyban? – kérdezte eléggé kómás hangon.
- Nem tudtam aludni, s lejöttem inni valamit. Miért nem alszol?
- Felébredtem, és nem voltál mellettem… - jött oda hozzám, s ölelt meg szorosan. Egy csókot adtam a szájára. – Gyere drága, menjünk az ágyikónkba. Azt hiszem már én is elég éber vagyok egy-két dologhoz. – kaján mosolyra húzódott a szája.
- Azt látom, hogy igen jól állunk… - néztem az alsó régiók felé.
- Akkor ne várakoztass… nyomás az ágy! Egy kis testmozgás, és biztos jól alszol majd az éjszaka hátralévő részében… - és most is igaza volt…