39. rész

A délutánom csapnivalóra sikeredett. Legalább fél órát töltöttem a szőnyegen egyedül. Miután összeszedtem magam, lementem a többiekhez, ahol láthatóan nagyon jó volt a hangulat. Ahogy megláttak, érezhetően megfagyott a levegő. Sebi rám se nézett. Cipőt és kabátot húztam, s elindultam sétálni, vagyis inkább kiszellőztettem a fejemet. Nem figyeltem arra, hogy merre is megyek, ahhoz túlságosan lekötöttek a gondolataim.
Mi lesz, ha vége? Ha nem akar már velem lenni? Tisztában vagyok vele, hogy úgy viselkedtem, mint egy hisztis liba, de vajon meg tud bocsátani?
Rájöttem, hogy hiányzik. Hiányzik a közelsége, az érintése, a mosolya, a hihetetlenül kék szempár, amibe le tudok veszni, a csókjai, az egész lénye. Elképzelhetetlennek tartottam azt, hogy valakit ennyi idő alatt, hogy tudtam így megszeretni, ennyire függővé válni általa.
Folyamatosan kattogott az agyamba, hogy mi lesz, ha? Nem értettem magam. Egyfolytában sírni tudtam volna. Igazam volt abban, mikor neki mondtam, hogy mindig azokat bántjuk meg először és legjobban, akiket szeretünk. És én most megbántottam, de nagyon. Talán már nem is kér belőlem… talán már nem is akar…
Olyan jó lenne, ha lenne egy anyukám… most biztos tudna tanácsot adni, hogy mit tegyek… hogyan tehetném jóvá… Talán akkor nem lennék ennyire magamnak való… ennyire magányos… A lányok… igen… csak ők a családom… és Sebi… ha egyátalán még akar engem… de megérteném azt is, ha nem… én sem szívesen mondanám, hogy egy hisztis liba a barátnőm. Aki, mikor én segíteni akarok neki, ordítozik velem, hogy miért tettem ezt?
Megérintettem a nyakamban lévő láncot, amit tőle kaptam karácsonyra, és megint hullottak a könnyeim. Rájöttem, hogy a szívem halott lesz, ha elhagy… ha mindennek most vége lesz… pont most, amikor életemben először szerelmes voltam… igazán szerelmes…
Azt se tudtam, merre vagyok, már régen besötétedett. Fel akartam hívni Tracyt, hogy merre vagyok… igen fel akartam… de nem volt nálam a mobilom… Mi lesz most velem? Hogy találok haza? Ha egyátalán még az otthonomnak nevezhetem…
Elindultam az egyik irányba, ahol sejtésem lehet, hogy lakunk. Fél órás bolyongás után feladtam. Eltévedtem… ebben biztos voltam…
Már besötétedett. Egy parkot pillantottam meg, és padokat. Le kellett ülnöm, mert már alig bírtak el a lábaim, arról nem is beszélve, hogy egyfolytában csak sírtam. Pár méterrel arrébb egy fiatal pár, szerelmesen bújt össze. Egy újabb sírás roham következett, és megint önmagamat ostoroztam, hogy mindent én rontottam el. Éhes voltam, szomjas… fáztam… és rettenetesen hiányzott Sebi…